Riadtan nézett az órára. Hajnali fél 3. - Na, ma sem fog már aludni. - gondolta. Az ismert kopogás a földszinti lakás ablakán, görcsbe rándította a gyomrát. A hányinger kerülgette az egekbe szökött adrenalin miatt. A tehetetlenség dühe látszott a szemében, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. De az anyja mit sem érzékelt ebből. Ő csak menedéket, talán megértést remélve jött ide. Tudta, a lánya nem fogja elküldeni. Hiszen mindig is gyáva volt. Már rég nem a szeretet és a tisztelet irányította a tetteit. Hiszen szíve szerint azt mondta volna, hogy menjen haza.... és ne is keresse többé. De hogyan tehetné? Hogyan dughatná homokba a fejét? Hogyan tehetne úgy, mint aki nem tudja mi folyik a családjában. Pedig minden vágya, hogy kimaradjon ...

     A pofon csattanása vetett véget az órák óta tartó üvöltözésnek. Az ütés ereje kibillentette az asszonyt az amúgy is ingatag állásából. Riadt tekintettel esett az ágyra, arcát két kezével eltakarva próbálta védeni a következő ütéstől. De egy újabb ütés helyett a kislány remegő kiáltása törte meg a csendet: - Ne bántsd Anyát! -  A következő pillanatban már két karjával átölelve apja lábát akadályozta meg, hogy az anyjához férjen.  - Nem bántom, engedj el! - mondta a szégyen és a kitörni vágyó düh vegyes érzésével a férfi. - Menj aludni, késő van. 

  -- Nem megyek, mert bántani fogod anyát!- zokogta az alig 10 éves lányka,remegve az ijedségtől. Sok veszekedés fültanúja volt már, de eddig sosem látta, ...