Riadtan nézett az órára. Hajnali fél 3. - Na, ma sem fog már aludni. - gondolta. Az ismert kopogás a földszinti lakás ablakán, görcsbe rándította a gyomrát. A hányinger kerülgette az egekbe szökött adrenalin miatt. A tehetetlenség dühe látszott a szemében, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. De az anyja mit sem érzékelt ebből. Ő csak menedéket, talán megértést remélve jött ide. Tudta, a lánya nem fogja elküldeni. Hiszen mindig is gyáva volt. Már rég nem a szeretet és a tisztelet irányította a tetteit. Hiszen szíve szerint azt mondta volna, hogy menjen haza.... és ne is keresse többé. De hogyan tehetné? Hogyan dughatná homokba a fejét? Hogyan tehetne úgy, mint aki nem tudja mi folyik a családjában. Pedig minden vágya, hogy kimaradjon belőle. De az anyja időről-időre szembesíti a ténnyel, hiába hagyta el őket 16 évesen, a keresztet cipelnie kell tovább.... Talán egész életén át. 

   A nő még csak 50 körül járt, de sokkal többnek nézett ki. Töpörödött, meggörnyedt teste jelezte, észrevétlenné akar válni a világ számára.  Nem akarja már hallani, hogyan kellene élnie. Tiszta pillanataiban nagyon is tudta, de nem volt ereje változtatni. Beletörődve a  sorsában hagyta lecsúszni magát egy borgőzős világba, ahol minden szorongása feloldódott. Bizonytalan léptekkel ment végig a folyosón, s szó nélkül lépett a szobába. Leült az ágyra és akadozó nyelvvel kezdett a magyarázkodásba, miért is van itt. Ismert kifogások sorát próbálta elmondani, de a szavai monoton sorolása érthetetlen motyogásba ment át. Végtelennek tűnt az idő mire a bódultságtól kimerülve omlott az ágyba és elaludt. A lánya mély sóhajjal csukta rá az ajtót és ment át a gyerekek szobájába. Betakargatta őket, majd a kisebb mellé kuporodva próbált megnyugodni. Megfogadta, az ő gyerekeinek soha nem kell átélnie ezt az érzést. Soha nem kell szégyenkezniük miatta. 

   Hány átvirrasztott éjszakán forgolódott a bűntudattól, amiért nem tudja teljes szívéből megérteni és támogatni az anyját. Hiába látta , hogy pokol az élete, inkább haragot érzett, amiért hagyta idáig romlani az életét. Sokszor feltörtek benne a régi idők emlékei, amikor még példás anyaként látta őt a környezete. Amikor még csak az otthon védelmező ölelésében fordult ki önmagából. Amikor még csak a gyerekek érezték, hogy valami nincs rendben, és az állandó szorongás, félelem az estétől jelezte, hogy segítségre lenne szükség. Mai napig nem tudja, hogy tényleg senki nem vette észre, hogy az anyjuk megállíthatatlanul csúszik le a lejtőn? Vagy tényleg egyszerűbb volt elfordulva magukra hagyni őt és a gyerekeket?  Tizenévesen még ő maga sem tudta, hogy ekkora a baj. Csak az ösztönei jelezték, hogy menekülnie kell innen. A szégyenérzet idővel csak erősödött benne, és általa a bűntudat is. Amiért ő is a könnyebb utat választotta, és  lelépett, ahelyett, hogy drasztikus lépésekkel megállította volna az anyját. Inkább elfordult az utcán, mikor meglátta dülöngélve botorkálni a túloldalon. És utána napokig őrlődött a bűntudattól, amiatt, hogy szégyelli a saját anyját. 

  Felnőtt fejjel már tisztán látta, hogy az anyja története már nem fog jófelé fordulni. Nem telt el úgy nap, hogy ne rettegett volna, hogy mikor és hogyan lesz vége. Mikor először eltűnt napokra, mindenki aggódott, keresték, és nagy megkönnyebbülés volt, mikor egészségesen előkerült. De mikor már rendszeressé váltak az eltünedezések, már az aggódás és az öröm is megcsappant. Minden ígéret komolytalanná vált, és már csak a fásultság érzése erősödött minden újabb alkalom után. Most is máshol lehetett, csak már az apja sem mondja. Talán belefásult, talán védeni akarja. Már nem beszélnek róla. Mindannyian egyedül vívódnak a saját lelkiismeretükkel, úgy téve, mintha nem lenne óriási a baj. 

    Már világos volt, mikor hallotta a mocorgást a másik szobából. Nem mozdult, nem akart kínos beszélgetést. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy meghallja a bejárati ajtó csukódását. Megkönnyebbülve, óvatos mozdulatokkal kelt fel az ágyból. Próbált észrevétlenül visszamenni a saját szobájába. Örült, hogy a gyerekek végig aludták az egészet, így nem kell kellemetlen kérdésekre válaszolnia. Gyors mozdulattal lehúzta az ágyneműt, egyből bedobta a mosógépbe. Nem bírta elviselni a kiskorában orrába égett szagot. Az alkohol, a dohányfüst, az ammónia keveréke fojtogatta a torkát. Kitárta az ablakot, mély lélegzetet vett, és nagy sóhajjal nézte, ahogy az anyja apró léptekkel, de megállíthatatlanul megy a végzete felé....